A földikutyák élete
Otthon a felszín alatt
A földikutya életének döntő részét földalatti járataiban tölti, csak nagyon ritkán jön a felszínre. Egy-egy példány akár száz méteres járatrendszert készít, s mivel az állat magányos életet él, mindegyiknek külön-külön birodalma van. Az állat kora és neme nagyban befolyásolhatja a járatrendszer felépítését, épp úgy, mint az, hogy az év mely szakában járunk, milyenek a terület klimatikus, talajtani és domborzati jellemzői. Nem kevésbé fontos tényező, hogy milyen mélyen van a talajvízszint, milyen a terület növényzete és mennyi táplálék áll rendelkezésre.
Az állat föld alatt készített alagútrendszerét járatok, kamrák, fészek és ürülékgödrök alkotják. Járatai kétfélék lehetnek: állandóak és ideiglenesek, átmérőjük (fajtól és kortól is függően) 6-12 cm. Az állandó járatok kemény, kötött talajban a felszín közelében, 10-15 cm mélyen haladhatnak, ellenben laza talajban - főleg a fészek közelében - 150-180 cm mélyre is lehatolhatnak. Az ismert legmélyebb földikutyajárat közel 4 m mélyen futott a felszín alatt. Az állandó járatok fala kemény, mert az állat a felesleges földet az orrával a falakba döngöli. Olykor mélyebb talajrétegekből származó sárgafölddel, agyaggal is kitapasztja ezek falát. A járat nedves, agyagos falában gyakran tisztán látható a földikutya orrának mással össze nem téveszthető lenyomata. Az állandó járatok rendszerint mélyen húzódnak, ahol az állat mindig biztonságban érezheti magát. Az előbbivel ellentétben az ideiglenes vagy táplálkozó járatok a talajfelszín közelében, a gyökérzónában futnak. Az ideiglenes járatok az állandóakból nyílnak, de használat után az állat sokszor eltömi őket.
A felesleges földet a vakondéhoz hasonló túrások formájában a felszínre tolja. Ezek a túrások szélesebbek és magasabbak a vakondénál. A szomszédos túrások egymástól nagy távolságban (1,5-2 m) találhatóak, a túrások térbeli elrendeződése szabályos, egyenes vonal vagy ív mentén sorakoznak. Jellemző, hogy a földikutyatúrásokban a talajjal keveredve gyakran megfigyelhetőek rövid gyökérdarabok, melyek vége hegyes szögben van leharapva. Ezek akkor hullanak le, amikor a földikutya az épülő járatát megtisztítja a belógó gyökerektől.
Földikutyatúrás Kelebia külterületén. A háttérben látható, gazdasági célból telepített erdő megszüntetésével jelentősen növekedhetne az élőhelyfolt területe (fotó: Csorba Gábor)
A fészket rendszerint olyan helyre készíti, ahol nem háborgatják. Átmérője 25-35 cm, fenekén puha fű található. A kamrák változó alakúak és nagyságúak, gyakran egy, néha több járat torkollik beléjük. Tartalmuk igen változatos, általában táplálékot halmoz fel benne az állat. Az ürülékgödröt rendszerint 15 cm mélyre helyezi, ha megtelt, a bejáró csatornáját eltömi.
Táplálkozás
A földikutyák kizárólag növényi táplálékot fogyasztanak. Táplálékukat elsősorban földalatti növényi részek (gumók, hagymák, rhizómák, gyökerek) alkotják. Emellett a növények föld feletti részeit (szárak, levelek, gyümölcsök) is szívesen megeszik, ha módjuk nyílik rá. Egyes megfigyelések szerint a zöld növényi részeknek is jelentős szerep jut a földikutyák táplálékában. Elsősorban a vemhesség és a szoptatás időszakában találhatjuk nagy mennyiségben a lucerna, lóhere, árpa vagy bükköny friss, zöld leveleit a nőstények táplálékraktáraiban. Mindehhez anélkül is hozzá tudnak jutni, hogy a felszínre kellene jönniük, a gyökér elrágása után ugyanis a növényt a száránál "fogva" a járatba rángatják. Ily módon gyűjtik össze a fészekkamrát bélelő füvet is. Vízigényüket is a felvett táplálékon keresztül elégítik ki.
A magyarországi földikutyák ismert természetes tápláléknövényei a mezei iringó, ökörfarkkóró, vadmurok, tyúkhúr, mogyorós lednek, zsurló és különböző fűfajok (például csillagpázsit) földalatti részei.
A földikutyák jelenléte komoly problémát jelenthet a megművelt területeken. Hazánkban az 1950-es, '60-as évekig kártevőként tartották számon. Az elterjedési terület jelentős részén ma is kártevőnek számít, s inkább irtása, sem mint védelme jelent problémát. Miként korábban hazánk esetében is, így a világ számos pontján, a probléma forrását a nagy kiterjedésű legelőterületek szántóföldi művelésbe vonása okozta. Így a földikutyák kénytelenek voltak a művelt területeken túlélni, s táplálékként hasznosítani mindazon növények földalatti részeit, melyeket az ember termel. Az átállás a földikutyák számára nem jelentett problémát, a termesztett haszonnövények közül a burgonyát, a vörös és fokhagymát, karalábét, retket, céklát, répát és cukorrépát, petrezselyemgyökeret, brokkolit, káposztát, zellert, lucernát mind szívesen fogyasztják. Minthogy a faj természetes életmódjából adódóan raktárakat halmoz fel, az okozott kár valóban tetemes lehet. Egyes feltárt táplálékraktárakban több kilónyi zöldségfélét is találtak. Ilyen raktárakban hazánkban dísznövények (dália, kardvirág, tulipán) földalatti részeit is megtalálták. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a táplálékválasztási vizsgálatok eredményei alapján a természetes tápláléknövényeiket előnyben részesítik a földikutyák a termesztett növényekkel szemben. Hazánkban sajnos olyannyira megritkult a földikutyák állománya, hogy jelentős kártétel ma már sehol nincs.
A földikutya a készleteit tavasszal és ősszel gyűjti össze, ekkor jelenek meg a felszínen friss túrásai, melyeket a táplálkozó járatok készítése során hoz létre. A téli és nyári időszakban nem nagyon találunk friss túrásokat. Ilyenkor nem gyűjt táplálékot, hanem a felhalmozott készleteiből él.
Földikutya terepen, elengedés előtt (fotó: Németh Attila)
Szaporodás és utódgondozás
A földikutyák agresszíven védik a territóriumukat a fajtársaiktól. Még a különböző neműek is csúnyán össze tudnak verekedni, ami gyakran az egyik fél pusztulásával végződik. Ez alól csak a párzási időszak, illetve az utódgondozás ideje jelent kivételt.
A földikutyák szaporodásáról igen kevés megbízható adat áll rendelkezésre, a párzás időszaka január és március között lehet. A talajlakó életmód miatt a partner megtalálása feltehetően nehézkes, és ez is oka lehet a viszonylag hosszú párzási időszaknak. Olyan élőhelyeken, ahol nagyon lecsökkent a földikutyák egyedszáma, ez különösen súlyos probléma lehet. A párzás a járatrendszerben történik, a nőstények rendszerint évente ellenek. A vemhesség időtartama kb. 28 nap. Az utódok száma 1-6 lehet, leggyakrabban 2 vagy 4. A kölykök rendszerint április közepéig megszületnek, ezt követően három hétig szopnak. A szétterjedésük időpontjára vonatkozó adatok ellentmondásosak, egyesek szerint május-júniusban, mások szerint ősszel van. A 85 g testtömeget és 10 cm-es testhosszt elért kölykök már képesek önállóan táplálkozni. Egyes megfigyelések szerint a fiatalok 2 hónapos korukban hagyják el az anya járatrendszerét, és kezdenek új életet.
Kárpát-medencei terepi megfigyelések szerint a nőstények áprilisban szoptatnak, vagyis térségünkben a tavasz közepe már az utódgondozás időszaka. Ugyanakkor, ha az utódok valamilyen okból elpusztulnak, valószínűleg második párzásra is sor kerülhet. Erre utal egy, a józsai élőhelyről származó, júniusban megtalált nőstény teteme. A példány boncolása során kiderült, hogy ellés előtt álló nőstény volt, a méhében 2 jól fejlett magzattal. Egy Hajdúbagoson szeptember elején, a felszínen talált nagyon fiatal egyed azt bizonyítja, hogy egyes fiatalok ősz elején kezdhetnek önálló életet.
Az első szaporodás 10-11 hónapos korban valószínűsíthető. Szabadon fogott, majd fogságban tartott állatok esetében a hímek rendszerint 4, a nőstények 3 évet éltek. Ugyanakkor ismert olyan egyed is, amelyet felnőttként fogtak be, és még 12 évet élt fogságban.
Kommunikáció és tájékozódás
A földikutya földfelszín alatti tájékozódásához a denevérekhez és delfinekhez hasonló echolokációs technikát használ. A földikutya által keltett rezgések a környező tereptárgyakról visszaverődnek, így e jelek alapján az állat képet alkot környezetéről. A talajban terjedő, szeizmikus jeleket a fejének a járat tetejéhez való ritmikus ütögetésével állítja elő.
A földikutyák egymás közötti párbeszédében használt kommunikációs jeleit keletkezésük és terjedésük szerint két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba tartoznak azok az úgynevezett vokális szignálok, melyeket az állat a hangszálaival, fogaival állít elő. Ezek a rezgések főleg a levegőben terjednek. A másik csoportba a tájékozódáshoz is használt kopogtatással előállított szeizmikus rezgések tartoznak, melyek a talajban terjednek. Az előbbi jelek a rövidtávú, az utóbbiak a nagyobb távolságú kommunikációt teszik lehetővé.
A földikutya vokális jeleket használ agresszív és párzási viselkedése során, valamint a szülő és az utódok közötti kommunikációban. A részletesebben vizsgált, párzás közben kiadott halk hangoknak a kutatók nyugtató funkciót tulajdonítanak, melynek szerepe az egyébként magányosan élő, agresszív egyedek lecsillapításában, párzásra való ráhangolásában van.
A szeizmikus kommunikációs jelekkel az állatok jelenlétüket és pozíciójukat tudatják egymással. A levantei földikutya fajcsoport részletesen tanulmányozott, Izraelben honos fajai esetében a vizsgálati laboratóriumban rögzített, területvédő jelek az egyes fajoknál eltértek. Különbségeket lehetett megfigyelni a másodpercenkénti impulzusok számában, az impulzuscsoportokon belüli jelek mennyiségében és az impulzuscsoportok hosszában is. Ezek alapján a szeizmikus kommunikációt fajra jellemző bélyegnek tartják. E speciális kommunikáció segítségével az egyes egyedek úgy alakíthatják ki a járatrendszereiket, hogy azok sosem érintkeznek egymással. Megfigyelték, hogy a fiatalok az első 2-3 hónapban főleg az anyjuk járatrendszerén belül mozognak, és vokális hangokkal kommunikálnak, míg 3 hónap után, a szülői járatrendszerről való lecsatlakozást követően áttérnek a szeizmikus jelek használatára.
Ha szeretnél találkozni földikutyákkal egy kiállítás keretében, kattints a képre! Várunk!
