nagyezerjófű (Dictamnus albus)

Nyílik a nagyezerjófű

A nagyezerjófű (Dictamnus albus) a karsztbokorerdők és melegkedvelő erdőszegélyek feltűnő, elegáns virága. 50-80 cm magasra nő, termetének közel felét a virágzat teszi ki. Ötszirmú virágai nagy méretűek, kétoldali szimmetriájúak, fehérestől a sötét rózsaszínig változók, bíborszínű erezettel, messze kiálló porzókkal. Levelei fényesek, kissé bőrneműek, páratlanul szárnyasan összetettek, a kőrisére emlékeztetnek. Az egész növény, de különösen a virágzat erősen mirigyszőrös. Termése tüszőszerű, ötrekeszű tok.

Védett növényünk, amely a Dunántúlon és a középhegységekben nem ritka, alföldi élőhelyei azonban már igen nagy részben eltűntek. Elterjedési területe Közép- és Dél-Európa. A rutafélék családjába tartozik, ahová a dísz- és gyógynövényként ültetett kerti ruta, illetve a narancs, a citrom és a mandarin is. Ezekhez hasonlóan a nagyezerjófű is nagy mennyiségű illóolajat termel. A növényt megdörzsölve a citromhéj illatát idéző friss aromát érezhetünk a kezünkön, ami hamarosan megváltozik, ahogyan a legillékonyabb komponensei elpárolognak, és a kókuszéhoz válik hasonlóvá. Ám vigyázni kell vele, mert ezek az illóolajok a bőrrel érintkezve napfény hatására hólyagokat, égési sérüléshez hasonló elváltozást okozhatnak. Nevei, a nagyezerjófű, kőrislevelű ezerjófű, erősfű, boszorkányfű egyaránt a gyógyhatásaira utalnak. Hatóanyagai furokinolin-alkaloidok (diktamnin, szimmianin, fagarin), furokumarinok (xantotoxin, auraptén), limonoidek, flavonoidok, illetve a kellemes vanília és citrus illatú, ám gyúlékony illóolajok. Használták sebkezelésre, görcsök, reuma gyógyítására, féregűzőként és a homeopátiában is. Az erős biológiai aktivitású vegyületek azonban nagyobb mennyiségben mérgezést okoznak: a nagyezerjófű hatóanyagai károsan hatnak a vesére, a májra, az idegrendszerre, és véralvadási elváltozásokat okoznak.

A nagyezerjófű mint gyógynövény hosszú múltra tekint vissza. Ismert ugyanis, hogy 795 körül a Karolingok kiadták a kolostorkertek növényeinek jegyzékét. Ez a jegyzék egy királyi rendelet része, amely kezdőszavairól Capitulare de villis néven vált ismertté, és a királyi földbirtokok kezeléséről szólt. S bár eredetileg a mai Franciaország déli részére vonatkozó utasításokat tartalmazott, másolatban többfelé elterjedt, és hatása a középkori Európában igen jelentős volt: a kolostorkerteket hosszú időn át ennek szellemében igyekeztek kialakítani. A jegyzéket a kertművelés tudományában járatos bencés szerzetesek állították össze. A listában szereplő növények alapján egyértelmű, hogy a kolostorkertek eredetüket tekintve itáliai vonásokat őriznek, a fajok nagy része mediterrán származású. Ennek a jegyzéknek már része a Dictamnus, ami azt bizonyítja, hogy a Dél-Európában is elterjedt növényt hatóanyagaiért már jó ideje használták és kerti kultúrába vették. S hogy Magyarországon is ismerték, azt onnan tudjuk, hogy egy XV. századi latin-magyar növénynév-jegyzékben is szerepel a neve ezeriofiw alakban.

Kép és szöveg: Tamás Júlia