Amazonok a szomszédban

A görög mitológia egyik közismert népe az amazonok. Rettegett harcos nőkből álló társadalmuk élén királynők uralkodtak, és Kis-Ázsia területén hatalmas területeket hódítottak meg, városokat alapítottak.

A harcban és az irányításban csak a nők vettek részt, férfiakat csak időlegesen és csak utódnemzési céllal fogadtak be. A történészek szerint nem kizárt, hogy nemcsak a mítoszokban, hanem a valóságban is létezett ez a különös szerveződésű nép. A rovarvilágban azonban biztosan megtalálhatjuk az amazonokat, bár korántsem örvendenek olyan népszerűségnek, mint a mitológiaiak. A társas darazsak, bár küllemük, összetett életvitelük és építészetük révén méltóak lennének rá, mégis a legritkább esetben váltanak ki őszinte csodálatot abból, akinek a közelében tartózkodnak.

Déli papírdarázs, rágói közt egy feldarabolt prédával, amit a fészekbe szállít majd a lárváknak. Papp Zsuzsanna felvételei.

A hatékony fegyverrel ellátott társas darazsak igencsak kiemelkednek a rovarokat övező általános érdektelenség ködéből, és gyakran eltúlzott félelem vagy ellenszenv célpontjává válnak. Ennek oka a rettegett „darázscsípés” – amely kifejezés alighanem súlyosan sértő lenne egy darázs számára, hiszen ők nem csípnek, hanem szúrnak. Méghozzá nem is akármivel: a fullánkkal, amelyhosszú evolúciós út során lett a peték lerakását szolgáló tojócsőből méregmiriggyel kapcsolt félelmetes védekező- és támadófegyver. Fullánkjuk nemcsak a társas darazsaknak van, hanem népes rokonsági körükből számos magányos életmódú darázs- és méhfajnak, illetve a társas méhek és hangyák többségének is. Velük azonban sokkal ritkábban kerülünk olyan konfliktusba, hogy szúrásig fajuljanak az események, pedig lényegesen többen vannak. Mindössze 20 társas darázsfaj él Magyarországon, ami elenyészően kevés az összesen 1400 hazai fullánkos hártyásszárnyú fajhoz képest; és még inkább az, ha a nagyjából 10 ezres fajszámú teljes hazai hártyásszárnyú faunát vesszük figyelembe. Ráadásul a 20 társas darázsfajból is döntően 5 faj képviselőivel szoktunk – akarva-akaratlanul, bár jobbára az utóbbi módon – találkozni.

A valódi társas rovarok – a darázs- és méhfajok egy része, illetve valamennyi hangya és termesz – bár egymástól függetlenül alakították ki társadalmi szerveződésüket, mégis alapelveikben nagyon hasonló döntésekre jutottak. A rovarállam – amelyre helyesebb családközösségként tekinteni – pillére általában egyetlen ivaros nőstény, aki a kolóniát alapította, és egyedül rá hárul a peterakás feladatköre. Utódai eleinte kizárólag csökevényes ivarszervű nőstények. Ők a dolgozók, akik a peterakáson kívül minden feladatot átvesznek a királynőtől. Építik, bővítik a fészket, gondozzák a fejlődő utódokat, és portyáik során beszerzik a kolónia táplálékát. A társas darazsaknál a dolgozók és az ivaros nőstények általában csak méretben különböznek (a dolgozók kisebbek) egymástól, de pl. a hangyáknál merőben más testalakokat is felvehetnek a különböző kasztok. Később az év során az ivaros nemzedék felnevelésére is sor kerül. A fiatal nőstények, a leendő szépreményű királynők és a rövid életű, szaporodási célra felnevelt hímek biztosítják a jövőbeni államok létrejöttét. A társas rovarok családközösségei lehetnek egyévesek vagy több éven át működők, egy királynősek vagy több királynősek – de, hogy ne vesszünk el a változatosság részleteiben, a továbbiakban csak a hazai társas darazsakra összpontosítjuk a figyelmünket.

Tavaszra az előző nyár dicső és népes darázsvárosaiból mindössze a nyár végére kifejlődött fiatal nőstények vannak életben. Mielőtt téli rejtekhelyeikre elvonultak volna, rövid ismeretséget kötöttek a darázsfiakkal, így tavasszal már potrohukban egy-egy új városállam ígéretével ébrednek. De addig még rengeteg tennivaló áll a leendő királynő előtt, ráadásul herkulesi feladatait néhány hétig egyedül kell ellátnia, ami meglehetősen szokatlan lehet a papírvárosok nyüzsgéséhez szokott darázshölgy számára. Fészkeléshez alkalmas védett hely után néz, ami fajtól függően lehet emberi épületek zugaiban, föld alatti vagy fában lévő odúkban, esetleg a fák lombkoronájában.

A megfelelő hely felkutatása, előkészítése után hozzálát az építéshez. Ehhez persze építőanyag is kell, amire a társas darazsak egyedi megoldást fejlesztettek ki az evolúciójuk során: feltalálták a papírgyártást! Királynőnk fakéregről, deszkakerítésekről erős rágóival rostokat fejt le, amit nyálával átnedvesítve vékony, formálható papírréteggé alakít. Itt azonban nem áll meg a merész újítások sora, a darazsak építészeti stílusát mai napig értetlenkedve nézik a nem-darázs építészek. Számunkra oly szokatlan módon felülről lefelé, a tetőzettel kezdve építik a fészket. Elsőként a felső lépet tartó felfüggesztő nyél készül el. A vízszintesen tájolt lépet hatszögletes sejtek alkotják, amik szintén felülről lefelé néznek. A papírdarazsak (Polistes fajok) fészkét egyetlen lép alkotja, azt nem borítja be kívülről védőburok, így szabadon függ. Padlásokon, ereszek, párkányok, ritkán használt kerti asztalok alatt leggyakrabban e fajok fészkeit láthatjuk. A lódarázs és más darázsfajok (Vespa, Vespula és Dolichovespula fajok) fészkét kívülről papír védőburok veszi körül, a több sorban egymás alatt sorakozó lépekre csak a lenti röpnyíláson át lehet belátni – nem mintha erre sokan olthatatlan vágyat éreznének. E fajok egy része – köztük a ház körül is gyakori német darázs és kecskedarázs – akár focilabdányi méretű fészkét föld alatti járat végén alakítja ki. Mások, mint pl. a lódarázs, ennél is hatalmasabb fészkeiket természetes vagy mesterséges odvakba, védett padlásokra építik. Érthető, hiszen a darázspapír, bár nagyon jó hőszigetelő, az esőt elég rosszul tolerálja.

Déli papírdarázs fészke: a déli papírdarázs (és a hozzá nagyon hasonló padlásdarázs) külső burok nélküli, egyetlen lépből álló fészkét láthatjuk leggyakrabban lakókörzetünkben. Béketűrő állatok, lassan közelítve a fészkük közvetlen közelében sem támadják meg a szemlélődőt. Dr. Móczár László felvétele.

Lódarázs és fészke: a lódarázs újított rokonsága szokásos sárga-fekete egyenruháján, vörösesbarna foltjairól és óriási termetéről (3-4 cm) könnyen felismerhető. Hatalmas fészkének jellegzetesen csíkozott külső burka mögött egymás alá rendezett sorokban épülnek a lépek. A fészek közelében jobb nem zavarogni, a portyázó vagy esténkét lámpafényre jövő egyedek viszont nem szúrnak alapos ok nélkül. Dr. Móczár László felvételei.

Német darázs és fészke: a német darázs (és a hozzá hasonló kecskedarázs) külső burokkal körbevett, többlépes fészke általában a föld alá épül. A legingerlékenyebb természetű fajok. Esetükben különösen kerülendők a hirtelen mozdulatok, pl. a „hessegetés”. A papírdarazsaktól könnyen megkülönböztethetők az alapján, hogy potrohuk elülső, tor felé néző része meredeken, lecsapottan csatlakozik a darázsderékhoz. A darázspéldány Dr. Móczár László, a fészek Dr. Bakonyi Gábor felvétele.

A királynő először csak néhány sejtes lépet épít, és személyesen jár el az első dolgozógeneráció gondozásában, táplálásában. Később már a dolgozók növelik a fészek méretét folyamatos hozzá- és átépítéssel a növekvő család igényeinek megfelelően. A királynőnek most más sürgető dolga akad, hisz a petékből kikelt lárvák egyfolytában éhesek. A lárvák egyébként a legyek nyüveihez hasonló, lábatlan, fehéres kis hurkák, csattogó rágóikkal lefele lógnak a sejtekből. Bár ez a gravitáció megcsúfolásának tűnhet, erre is megvan a trükk. A lárvák a peteburok maradványaihoz rögzítik magukat, amit az anya peterakáskor gondosan beragasztott a sejtek aljára (azaz a tetejébe, hiszen a sejtek lefele néznek). Később pedig annyira belehíznak a sejtbe, hogy még a kiesés gondolata sem aggaszthatja őket.

A társas darazsak lárvái szinte kizárólag húsevők, feldarabolt rovarokra áhítoznak. Ennek megfelelően a kifejlett darazsak „híres nagy vadászok”. Legyeket, hernyókat, méheket, pókokat zsákmányolnak. Az áldozatokat a fullánk szúrásával és a befecskendezett méreggel ölik meg, majd erős rágóikkal feldarabolva tálalják a lárváknak. A kifejlett darazsak azonban első sorban a prédák testnedveivel, nektárral, mézharmattal, gyümölcsökkel és a lárvák által visszaöklendezett folyadékkal táplálkoznak. A lárva, ha kellően jól táplált és késznek érzi magát egy merőben új életszakaszra, ajakmirigyei által termelt finom selyemmel kupolát sző a sejtje nyílására. Kényes szakaszhoz érkezett, a most következő mutatvány háborítatlanságot igényel. A természet boszorkánykonyhájában minden biokémiai és genetikai hozzávaló rendelkezésre áll, hogy bekövetkezzen a teljes átalakulású rovarok által feltalált csoda: a lezárt sejtben a lárva bebábozódik, lárvatestét alkotóelemeire lebontja, és ugyanazon génállomány, mely eddig egy lárvatestet formált, kifejlett darazsat épít az élet folyékony építőkockáiból. Rövidesen a királynő szolgálatába áll az első kifejlett dolgozógeneráció, és innentől felgyorsulnak az események – beindult a darázsgyár.

Déli papírdarázs, rágói közt zsákmányával. Dóra Dániel felvétele.

Nyár derekára már dolgozók tömege serénykedik a rohamosan növekvő családközösségben. A királynő egyetlen feladata a peterakás, minden más tevékenységet a dolgozók végeznek. A hazai fajok kolóniái néhány tíz egyedtől néhány ezres nagyságrendűig is növekedhetnek, elsősorban fajtól függően. A papírdarazsak családjai száz tagúnál ritkán nőnek nagyobbra, a lódarazsak általában néhány százan dolgoznak királynőjük szolgálatában, a német darázs és a kecskedarázs városállamai viszont többezres sereggel is bírhatnak. Ekkortájt nevelik fel az ivaros egyedeket. Valamennyi nőstény utód – legyen az dolgozó vagy ivaros – a királynő utóda, és megtermékenyített petéből fejlődik. A hímek azonban megtermékenyítetlen petékből fejlődnek, melyeknek többségét szintén a királynő rakta le, azonban némely hím a késői, nagyobb termetű dolgozók fia. Az ivarosok kirepülése, párzása után a dicső városállamra már csak hanyatlása és végnapjai várnak.

A hanyatlást az ősz hozza magával. A hűvösödő idő és az ezzel járó táplálékhiány lassan végez a kolónia megfáradt királynőjével, a dolgozókkal és a hímekkel. A végnapokon a közrend is felbomlik. Az utolsó, még fejlődőben lévő lárvákat, amelyek felnevelésére már úgysincs esély, maguk a dolgozók ölik meg. A fiatal, megtermékenyített nőstények eközben téli szálláshelyeikre, falrepedésekbe, fakéreg vagy mohapárna alá húzódnak, és várják, hogy tavasszal új papírvárosok királynőivé válhassanak.

Szükséges kitérnünk az ember és a társas darazsak nem éppen konfliktusmentes viszonyára is. Kétségtelen, hogy a társas darazsak nem az ember legjobb barátai, de ez legalább ennyire igaz fordítva is. A nyári kerti reggelik kedélyes asztaltársaságainál ritkán számíthat barátságos fogadtatásra a sárga-fekete csíkos brigantik csapata, és ha veszélyeztetve érzik magukat, hathatós eszközökkel adják tudtunkra. Az ellenszenv persze – mint oly sok más konfliktus – alapvetően előítéleten és félreértésen alapul. A számtalanszor elhangzó vád, hogy a darazsak pusztán önnön szórakoztatásukra zaklatják az embereket, távolról sem igaz. A reggelizőasztalokat, kint hagyott italokat, gyümölcsöket, kerti csapokat sem azért keresik fel, mert a közelben általában megszúrható emberek is tartózkodnak, hanem mert mindig éhes utódaikat kell jóllakatniuk, vagy történetesen szomjasak a nagy melegben. Épületeink zugai, ereszei pedig ideális szél- és esővédett, meleg helyeket biztosítanak a fészkeiknek. Azonban könnyen együtt lehet élni velük, mert a viselkedésük, a bizonyos helyzetekre adott válaszreakcióik kiszámíthatók. Éppen ezért elsősorban az ember felelőssége a „megnemtámadási paktum” fenntartása, hiszen mégsem várhatjuk el a darazsaktól, hogy jól értelmezzék egy annyira kiszámíthatatlanul és gyakran ésszerűtlenül viselkedő faj válaszreakcióit, mint a miénk.

A helyzet kulcsa legtöbbször a higgadtság, a hirtelen mozdulatok kerülése. A darázs nem támadni jön, és ha nem érzi magát veszélyben, nem is keresi a bajt. A legtöbb faj még a fészke közelében is kifejezetten toleráns, különösen a papírdarázsfajok – ami szerencsés egybeesés, mert leggyakrabban ezek fészkelnek emberi épületeken, épületekben. A lódarazsak sem konfliktuskeresők, legfeljebb a fészkek közelében hajlamosak támadásra (a lódarázsfészek pedig, még ha rejtett is, messziről észrevehető a folyamatos zúgásról). A német darázs és a kecskedarázs már temperamentumosabb jellem, a legtöbb szúrás az ő számlájukra írható. Mentségükre legyen mondva, fészkeik a föld alá, háborítatlanabb helyeken épülnek, így jobbára csak a portyázó hadosztályokkal találkozhatunk. De a teljes mozdulatlanság általában velük is segít elkerülni az összetűzést. Ha pedig már úgyis közel vannak, és sikerült mozdulatlan megfigyelőként szemrevételezni a sárga-fekete egyenruhás amazonokat, rögtön meg is ragadhatjuk az alkalmat, hogy félelem vagy ellenszenv helyett inkább rácsodálkozzunk, mennyire szépen formált és gyönyörűen színezett rovarok. A közelünkben fészkelő papírdarazsak nyitott lépű fészkeit pedig háborítatlanul nézegethetjük, és érdekes megfigyeléseket tehetünk nyüzsgő és dolgos mindennapjaikról.

 

Szerző: Vas Zoltán, Hártyásszárnyúak gyűjteménye