Papp Gábor (2002): A magyar topografikus és leíró ásványtan története c. könyvének I. függeléke nyomán, kisebb változtatásokkal

I. 1770 előtt^*

A középkor embere a szokatlan égi jelenségeket háború, dögvész, éhínség előhírnökeiként rettegte. Az égi jelek és az égből hullott „mennykövek” az egyéb kuriózumokkal együtt felkerültek a kéziratos, majd nyomtatott krónikák lapjaira. Ez utóbbiakban találjuk az első, bizonyosan meteorithullásról beszámoló nyomtatott tudósítást. Székely István 1559-ben megjelent krónikája [1] emlékezett meg róla, hogy az előző évben

Magiar orszagba a’ kereztesi mezœn pinkest hauanak tizen kilenczedik napian finies nappal a’ tiszta egbœl, harom kœ essec ala, kic a’ mertekben huszan neg’ fontot niomanac egietembe.

Istvánffy Miklós 1622-ben megjelent magyar históriájában [2] írt az 1560-as miskolci hullásról:

Miskolc mellett öt igen nagy, emberfőnyi nagyságú, sárgás és barnás színű, súlyos, kénkőszagú kő esett le az égből, miután a tiszta eget hirtelen és iszonyú villámlás, dörgés és váratlan levegőindulás háborította meg, mely azután szempillantás alatt elcsendesedett. Egyikük most is a diósgyőri várban őriztetik, a többit Balassa Zsigmond elküldte Ferdinánd királynak.

Az 1751-es hrašćinai (Zágráb környéki) meteorithullásról sajátos módon a zágrábi káptalan vett föl hitelesített jegyzőkönyvet, melyet a meteorittal együtt Mária Terézia királynőnek küldtek Bécsbe. E hullás nevezetessége az volt, hogy számos szemtanú előtt történt – az égből leeső kő- és vasdarabok létezését ugyanis a korabeli természetvizsgálók többsége is kétségbe vonta.

II. 1770–1850

A tudományos igényű hazai meteoritika első szárnypróbálgatásai még egyszerű leírások voltak a lénártói meteoritról, Ludwig Tehel, az MNM Természetrajzi Tárának őre (1815), illetve Mathias Sennowitz késmárki természetbúvár tollából (1818). Később Zipser a nagydivényi (1840), majd a szlanicai (árvai) meteoritot ismertette (1846). A magyar ásványtannak az 1840-es években megkezdődött feléledése idején már érdemi vizsgálatok is történtek. A KMTT megbízásából Petz Vilmos ásványtani leírást, Boór Károly „vegybontást" [vegyelemzést] tett közzé (1845) a szlanicai (árvai-magurai) meteoritról. Sadler József a nagydivinai és a horvátországi (milenai) meteorhullást ismertette (1844), a „vegybontási” adatokat ugyanekkor Nendtvich Károly közölte. Szintén Nendtvich foglalkozott az állítólagos iváni (Sopron vm.) kőesővel, megállapítva, hogy meteorithullás helyett egy heves zivatar után a földből kimosott „vasborsókról” van szó. A magyarországi meteoritok részben az MNM Természetrajzi Tárába, részben a bécsi udvari ásványgyűjteménybe kerültek. Az első, magyarországi meteoritból leírt ásványt is az osztrák W. Haidinger ismertette 1847-ben (a schreibersitet a szlanicai meteoritból).

Az 1850-es években – az előző évtizedhez hasonlóan – tudományos társulatok kiadványaiban olvashatjuk az első beszámolókat egyes hullásokról (az 1850-es években 5 [!] volt). Így a mezőmadarasi meteoritról Knöpfler Vilmos (Wilhelm) 1853-ban, az ohábairól Johann Neugeboren 1857-ben az erdélyi szászok nagyszebeni természettudományi társulatának Verhandlungenjében, míg a kabai „lebkőről” Török József 1858-ban a Magyar Academiai Értesítőben írt, míg Kováts Gyula 1863-ban Haidinger nyomán ismertette a kakovai meteorkövet a Magyarhoni Földtani Társulat Munkálataiban. A részletesebb vizsgálatokra kivétel nélkül külföldön került sor (többnyire Bécsben, vagy a bécsi múzeum szakembereinek közvetítésével másutt). A legérdekesebb példánynak a kabai meteorit bizonyult, ebben F. Wöhler az ozokerithez (földiviaszhoz) hasonló szerves vegyületet mutatott ki, a lénártói meteorit volt pedig az első, amelyben nitrogént találtak (J. B. Boussingault, 1861-ben).

Eltekintve Piribauer Alajosnak 1875-ben a knyahinyai, Wartha Vincének 1878-ban a zsadányi és Koch Ferencnek 1885-ben a mocsi meteoritról közölt elemzésétől, a magyarországi meteoritok tudományos feldolgozására – hazai specialisták hiányában – külföldön került sor a periódus további részében is. Említésre méltó, hogy a szlanicai meteoritból egy újabb ásványt írtak le (cohenit, 1889), és egyes magyarországi meteoritok anyagára vonatkozóan további – ma már érvénytelen – elnevezések is születtek (arvait, kabait, lenartit). Nem elhanyagolható hazai fejlemény volt azonban, hogy a korábbi, alkalomszerű adományozásokkal szemben megindult a rendszeres gyűjteményfejlesztés. Ezáltal több intézményben is olyan anyag halmozódott fel, amely lehetővé tette (volna) a későbbi szisztematikus kutatást. Ez részben az újonnan észlelt meteorithullások helyszínére kiküldött szakemberek által végzett gyűjtéseknek volt köszönhető (1866, Knyahinya: Szabó József az MTA; 1875, Zsadány: Krenner József és Pethő Gyula a KMTT; 1882, Mocs: Koch Antal a kolozsvári tudományegyetem részéről kiküldve), másrészt Semsey Andornak, aki az MNM meteoritgyűjteményének fejlesztését különösen támogatta [3]. Míg a gyűjtemény 1821-ben öt, 1886-ban 253, 1902-ben 370 lelőhelyről őrzött példányokat. Említésre érdemes még Török Józsefnek a Természettudományi Közlönyben megjelent összefoglaló ismertetése, „A Magyar Birodalom meteoritjei” (1882).

IV. 1920-1950

A két világháború közötti időszakban feljegyzésre méltó esemény nem történt e téren, eltekintve a Dudichné Vendl Mária által az MNM meteoritgyűjteményéről készített új leltártól, mely az 1951-ben megjelent magyar meteoritgyűjteményi katalógus alapját képezte (l. az V. szakszban).

V. 1950–1985

Az újabb földtani anyagvizsgálati módszerek (opak optika, röntgendiffrakció [3], színképanalitika stb.) hazai elterjedése nyomán az 1950-es évek elejétől több, a kor szintjén álló leíró tanulmány jelent meg a hazai meteoritokról. Mintegy ennek előzményeként 1951-ben adták ki Tokody László és Dudichné Vendl Mária könyvét, mely lajstromba vette valamennyi magyarországi gyűjtemény anyagát, egyrészt a lelőhelyek, másrészt a Prior-féle rendszerezés szerint [4]. Az első cikket az akkor már a MÁFI-ban dolgozó Mauritz Béla és a vegyelemzéseket készítő intézeti munkatársai a kisvarsányi meteorkőről közölték (1953). E közleményben a felületi csiszolatok vizsgálatát Mauritz korábbi tanítványa, Sztrókay Kálmán végezte. A következőkben Sztrókay publikálta – szintén a MÁFI-ból kikerült szerzőtársaival – a mikei (1954) és a kabai meteoritok korszerű leírását (1959, 1960). Különösen jelentős volt a kabai meteoritban a Fe(III)-tartalmú ásványok kimutatása, mely a világon az elsők között derített fényt a széntartalmú meteoritok e jellegzetességére. Sztrókay később a szilikátmeteoritok ásványtani és vegyi alkatának fejlődésével kapcsolatos elméleti cikkeket is közölt (1965, 1967).

Ezután a hazai meteoritikai publikációk megjelenésében ismét hosszas szünet következett, amelyet csak 1977-ben szakított meg Sztrókay Kálmán (tanítványa, Buda György, valamint H. B. Wiik közreműködésével íródott) cikke a nyírábrányi meteoritról. Kétségkívül kedvezőtlenül befolyásolta a magyar meteoritika fejlődését, hogy 1944 után több mint hat évtizedig nem találtak újabb meteoritot Magyarországon, és a Természettudományi Múzeum (1951-ben már 484 hullásból 1251 példányt őrző) gyűjteménye 1956-ban részben megsemmisült. A katasztrófát különböző mértékű károsodás árán átvészelt meteoritok katalógusát 1969-ben jelentette meg Ravasz Csaba.

Megemlítjük még, hogy ezen időszakban a mezőmadarasi meteoritból amerikai kutatók egy új ásványt írtak le (merrihueit, 1967).

VI. 1985 óta

A hazai meteoritikai szakirodalom újabb fellendülése szintén az ELTE és a MÁFI kutatóinak köszönhető. Az ELTE-n működő, tágabb planetológiai, kozmológiai kérdésekkel is foglalkozó csoport reprezentánsai a földtudomány oldaláról Bérczi Szaniszló (Technika, majd Általános Fizika Tanszék) és Kubovics Imre (Kőzettan-Geokémia Tanszék). Munkatársaikkal együtt leírták az 1995-ös kaposfüredi metorithullás anyagát (1997) és további „klasszikus” Kárpát-medencei meteoritokkal (Mezőmadaras, Knyahinya, Mocs, Kaba) is foglalkoztak, természetesen már az időközben hazánkban is meghonosodott újabb analitikai módszerek (elektronsugaras mikroanalízis stb.) felhasználásával. A csoport szerteágazó kutatási tevékenységének ismertetése meghaladja e rövid áttekintés korlátjait, mindazonáltal megemlítjük még Bérczi Szaniszló: Holdkőzetekről, meteoritekről címmel 2000-ben megjelent könyvét.

Megindult hazánkban a részben szintén Földön kívüli eredetű mikroszkopikus testek (mikrometeoritok, impaktitok, mikroszferulák) vizsgálata is különböző nagyműszeres analitikai eljárások felhasználásával. Ezen objektumok feldúsulásait összefüggésbe hozzák olyan kozmikus katasztrófákkal (pl. kisbolygó-becsapódás), melyek a földi élővilág fejlődését jelentős mértékben befolyásolták (tömeges kihalások). Nem meglepő tehát, hogy e kutatások megindításában vezető szerepet játszottak a MÁFI munkatársai is, közülük az ásványtani szempontú tanulmányokat Kákay Szabó Orsolya tett közzé. A Debreceni Egyetem Ásvány-Földtani Tanszékén Szöőr Gyula vezetésével az ATOMKI-val együttműködve folynak e téren kutatások, melyek többek között ritka ásványfázisok (pl. moissanit) Kárpát-medencei azonosítását is eredményezték.

^*A cikkben alkalmazott korszakolás a magyar ásványtan történetének tárgyalása során használt (nem meteoritikatörténeti igényű) szakaszolás.

[1] Székel’ E. (1559): Chronica ez vilagnac ieles dolgairol. Craccoba: Striykoviai Lazar. Korabeli más kéziratos feljegyzések egyenként 26, 28 és 30 fontos kövekről tesznek említést (l. Papp, 2000).

[2] Istvánffy, M. (1622): Pannonii historiarum de rebus hungaricis libri XXXIV. Coloniae Aggrippinae: Antonii Hierati. (fordítás)

[3] Az MNM első meteoritkatalógusát is ő állította össze: Semsey A. (1886): A Magyar Nemzeti Muzeum meteorit-gyűjteménye. Budapest: Athenaeum. Ugyanez 1887-ben Földt. Közl., 17, 191-200; l. még Semsey A. (1888): A Magyar Nemzeti Muzeum meteoritjeiről, Magyar Salon, 462-464.

[4] L. pl. Sztrókay, K. (1959): The application of X-ray analysis to the study of meteorites. Ann. Univ. Sci. Bp. Sect. Geol., 2, 117–127.

[5] Tokody L. & Dudichné Vendl M. (1951): Magyarország meteoritgyűjteményei. Budapest: Akadémiai Kiadó.

[6] Ravasz, Cs. (1969): Catalogue of meteorites of the Hungarian Natural History Museum. Fragm. Mineral. Palaeontol., 1, 3–110.