Geológuskalapáccsal a lábasfejűek nyomában

Argentínában már a Paraná folyó majd’ 60 kilométer hosszú, híres hídjáról is lélegzetelállító a látvány, ami elénk tárul. Pedig onnan még nem is látszanak a Neuquén-medencében lerakódott ősmaradványok százai, sem a tajtékzó tengerre emlékeztető gipszsivatag és a tüskés bozótban megbújó nandubanda sem. Patagóniában jártak a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusai, ahol őskövületekben gazdag új lelőhelyekre bukkantak, de még a késő jura – kora kréta időskálát is sikerült pontosítaniuk.

Buenos Airestól négy óra autózás után érünk a kétmilliós Rosarióba. Méretéhez képest kevés a látnivaló, a város a Dél-Amerikában megszokott egyszerű, sivár, egymásra merőleges utcák sakktáblaszerű rendszerében épült. Legfőbb nevezetessége, hogy itt találták ki, milyen legyen az argentin zászló – az ennek emlékére született hatalmas emlékmű az errefelé amúgy is divatos katonai külsőségek jegyében épült. Tetejére lift visz, és a teraszról nagyszerű a kilátás a környező, szintén kevés eleganciával megépített felhőkarcolókra és a minden irányba elnyújtózó város egészére.

A toronyból rálátni az egyetlen igazán szép és a város nagyságához valóban méltó építményre, a Rosario határában álló új hídra, amely a világ egyik legnagyobb folyója, a Parana felett áll. A folyó néhány száz méterre folyik az emlékműtől. Nem is folyik, inkább örvénylik, féktelenül hömpölyög. Partja sok helyütt meredek, akár tíz méter magas függőleges fal. Csokoládé színű zavaros vize részben az Andok, részben a brazil őserdők folyóiból táplálkozik.

A nevezetes híd, amelyet teljes nevén Puente Nuestra Señora del Rosario-nak hívnak, de a helybeliek nemes egyszerűséggel csak puenteként, azaz hídként emlegetnek, a wikipedia szerint 59,4 km hosszú. Nem, nem a folyó hosszában tervezték, keresztben fekszik, mint általában szokás. Itt nagyjából ilyen széles a folyó, amely a Rió Paranán kialakult szigetvilágot is összeköti. A híd teljes hosszába ilyen módon beleszámítanak a szigetek felett kialakított szakaszok is, amelyek valójában inkább autóútnak nevezhetők. A Paraná itt már roppant széles, de még mintegy 500 km-t hömpölyög tova, hogy – időközben egyesülve az Uruguay folyóval – Buenos Aires tartományban létrehozza a Paraná-deltának nevezett elődeltát, majd az óceánba futó széles tölcsértorkolatát,  a Rio de la Platát, amely az Atlanti-óceánba önti a sok ezer kilométer alatt összegyűjtött tengernyi vizet. 

Halak a Paranából. A hatalmas édesvízi ráják akár egy mázsánál is nagyobbra nőnek. A folyóparton felállított rögtönzött halpiacról egyenesen a konyhára – főként éttermekbe – kerülnek.

Utunk következő állomása a Patagónia északi részét képező Neuquén-tartomány. A távolság jelentős, de a váltott sofőrökkel hosszabb megállás nélkül megtett közel egynapos buszút nem különösebben fárasztó. Az út kezdetben a termékeny zöld síkságon, a pampák csapadéktól nedves rónaságán (pampas verdes, vagy másképpen: pampas humidas) vezet át. Végtelen hosszú kerítések mögött itt is, ott is kérődző tehenek – a marhasült nélkül Argentína egy másik ország lenne.
Feladatunk a tartomány középső és északi területein kibukkanó jura időszaki rétegek ősmaradványainak gyűjtése és vizsgálata volt. Ezen a vidéken a földtörténeti középkorban a földtani helyzet némiképp hasonló volt, mint manapság: az óceán és a szárazföld találkozásánál már akkor is volt itt egy vulkáni ív, a mai Andok elődje. A világtengerek szintjének emelkedésével az óceán benyomult az alacsonyabban fekvő területekre, és elöntötte őket. Az így kialakult Neuquén-medencében lerakódott rétegsorokban megőrződtek az egykori jura tenger élővilágát dokumentáló kövületek. A leggyakoribb maradványok a lábasfejűek közé tartozó ammoniteszek. Olykor százszámra gyűjthetők a többnyire sötét színű, szürke mészkövekből.

A Chos Malal nevű település közelében, a Pampa Trill-nek nevezett száraz vidéken gyűjtöttük az ősmaradványokat. Itt a rétegeket hosszan lehet követni a felszínen, és a kövületeket szinte csak össze kellett szedegetni.

Sátrainkat a gyűjtés helyszínén állítottuk fel, így a munkát kora reggel elkezdhettük, amikor a levegő még kellemesen hűvös volt. A déli hőségben a kifeszített ponyvák alatt kerestünk menedéket. 

A begyűjtött ammoniteszeket rétegenként beszámoztuk és úgy csomagoltuk el. További vizsgálatuk előtt ki kell majd preparálni őket a bezáró kőzetből.

Az ammoniteszes szelvény folytatásában – szintén jura korú –, gipszrétegekre bukkantunk. Ezekben hiába is keresnénk kövületeket. A gipsz ugyanis egy bepárlódott (kiszáradt) tengeröbölben rakódott le, amelyben már nem éltek meg a magasabb rendű élőlények. 

Közeledik a vihar az argentin pampák felett. Mint a tajtékzó tenger habja, úgy világít a sötét égbolt alatt a hófehér gipszsivatag. Az egyre dagadó porfelhőből lecsaptak a villámok, de a várva várt eső ezúttal sem érkezett meg.

Finoman megmunkált obszidián eszköz. A növényzettel gyéren benőtt száraz pusztákat járva – kis szerencsével – bárki rátalálhat az egykor itt élt őslakosok eszközeire, használati tárgyaira. Az argentin törvények azonban nagyon szigorúan védik azt, ami a földben van: az országból legálisan szinte lehetetlen kihozni az ilyen holmit. Hasonlóan szigorú szabályok vonatkoznak az ősmaradványokra, ásványokra is.

Az ammoniteszek után kutatva sok hal és tengeri hüllő maradványt, elsősorban Ichthyosaurust találtunk. Az olykor több méteres csontvázak kiemelése azonban kemény dió, sok munka, így ezek ott maradtak a kőben – egyszer talán majd rájuk is sor kerül. Az, hogy a gerinces maradványok viszonylagos épségben, szétesés nélkül temetődtek be, arra utal, hogy a jura tenger aljzatán az oldott oxigénkoncentráció alacsony lehetett, legalábbis bizonyos időszakokban, és emiatt alig, vagy egyáltalán nem éltek ott fenéklakó élőlények, dögevők és ragadozók, amelyek a lesüllyedő tetemeket szétcincálták volna. A szerves anyagban dús iszapból az évmilliók elteltével kemény mészkő lett. A jura mészkő egyébként – éppen a magas szervesanyag-tartalma miatt – a kőolaj anyakőzete. Az eredeti lerakódási helyétől messze felhalmozódó szénhidrogéneket az Andoktól távolabb eső területeken termelik ki. Az utak mentén sokfelé láthatjuk a magukban bólogató szivattyúkat, amelyek a felszínre hozzák a kőolajat.

Alig másfél méteres tengeri hüllő (Ichthyosaurus) maradványa a Neuquén-medence jura rétegeiből. A maradvány a zapalai múzeumban látható.

Az őshüllők között persze Argentínában is a dinoszauruszok a legnépszerűbbek, és néhány nagyon nevezetes példányukat éppen Neuquén területén találták meg. Ezek az állatok annak a tengernek a partján éltek, amelyekben a „mi” ammoniteszeink úsztak, lebegtek. A legnevezetesebb alighanem a Giganotosaurus carolinii, amely talán még a T-rexnél is nagyobb lehetett, s amelynek hiteles csontvázmásolatát a közelmúltban a Magyar Természettudományi Múzeumban is láthatták a látogatók.

A táj, amely a földtörténeti középkorban félelmetes állatokkal volt teli, manapság nem sok veszélyt tartogat. Ott, ahol egykor hatalmas növényevő szauropodák jártak, ma legfeljebb legelésző kecskékkel találkozhatunk. Óriásragadozók sem fenyegetnek. A vidék legnagyobb macskaféléje, a puma végtelenül óvatos, és mivel állománya nagyon meg is ritkult az utóbbi időben, nyomát is alig látni. A végtelen pusztaságban gyalogolva vagy autózva jobbára csak kisebb – igaz számunka azért nagyon is egzotikus – állatokkal találkozhatunk. Patagónia kedves és jellegzetes övesállata, a pichi-tatu. Apró lábain gyorsan továbbáll, és sietősen elkaparja magát a földbe, ha veszélyt érez. A madarak között legfeltűnőbbek a keselyűszerű dögevők és a pampák nagy futómadarai, a nanduk. A tojásokat a hím költi ki, és vele maradnak a fiókák is, amelyek állandóan körülötte sündörögnek. Az egész banda szempillantás alatt képes eltűnni a tüskés bozótban, ha menekülésre fogják a dolgot. Egy Dél-Amerikáról szóló beszámoló nem lenne teljes a papagájok említése nélkül – nagy öröm megpillantani az első néhány példányt amint elhúz a sivatagos táj felett. Fészküket időszakos vízfolyások meredek partfalaiban rejtik el. Gyakran hatalmas csapatokba verődnek össze, és a sok száz, ricsajozó madár – talán némi táplálék reményében – rendszeresen felkeresi a falvak körül álló poros ligeteket.

Gyanúsak voltak a már a kocsiból is jól látható nagy lyukak a földben.
- Vannak itt nagy pókok? – kérdeztem.
- Nincsenek. – legyintett a sofőr, ám a következő pillanatban észrevettük a „chilei tarantulát”, azaz az araña pollito-t, (Grammostola rosea). Ez a hatalmas pók emberre jobbára ártalmatlan, mérgét leginkább kisebb rovarok ellen használja. Meglehetősen békés, szinte passzív állatnak tűnt, nem próbált meg sem menekülni, sem támadni. 

A pichi-tatu, amit Argentinában csak pichi-nek neveznek. Ez a farka nélkül alig 30 cm hosszú emlős szerte Patagóniában megtalálható, le egészen a Magellán-szorosig.  Barátságos jószág, de megfogni nem könnyű. Gyorsan szalad, és pillanatok alatt beássa magát a laza talajba, vagy eltűnik egy lyukban. A képen látható példányt is meg akartuk ragadni, de bemenekült a tüskék közé – mire a célszerszámmal visszatértünk, már nem volt sehol. A tatuk a jégkorszak végén ezen a tájon élt óriás vendégízületes, a Glyptodon mai rokonai.  A Glyptodon sokszögű csontlemezekből állópáncélját – amely akkora volt, hogy szükség esetén akár egy ember is meghúzhatta magát benne –, a Magyar Természettudományi Múzeum Jégkorszak című kiállításán is láthatta a közönség.

 

A történet itt még nem ér véget, folytatás következik...

 

Kép és szöveg: Főzy István